A női szexualitás

Kérdés: Milyen gyakran…?
A férfi: Szinte soha - háromszor egy héten!
A nő: Folyton - háromszor egy héten!

Jót nevetünk ezen a Woody Allen-filmből való kis párbeszéden, mert azonnal megértjük, mit is akar mondani. Mármint, hogy a férfiak jobban kedvelik a szexet, mint a nők, és jobban is igénylik. Mindig is megvolt ez az általánosítás - a férfiaknak csak egy bizonyos dolog jár a fejükben, a nők meg gyakran úgy reagálnak: "Ma ne, mert fáj a fejem." Lehet, hogy ez megint csak sablon, de ha a világ olyan volna, hogy a párok mindig egyetértenének a közösülés gyakoriságát illetően, akkor miért nevetnénk?


Századok óta a nõket arra nevelte a társadalom, hogy elfojtsák szexuális vágyaikat, és azt tanította nekik, hogy az õ szerepük annyi, hogy férjeik fizikai szükségleteit kielégítsék anélkül, hogy saját maguk is valami örömöt várnának. Ugyanolyan kötelessége volt a nõnek elviselni a szexualitás terheit, mint amennyire kötelessége volt egyik gyereket szülni a másik után - azt várták tõle, hogy teljesítse életének minden kötelességét. Egy "szolid" nõ, egy "szép lány", egy "hölgy" érezhetett valamit, de ez más volt, és semmi esetre sem azonos azzal, amit egy férfi érzett, s szerelem nélkül, természetesen, nem is volt élvezhetõ. Jelenleg az emberi szexualitás természetének több évtizedes kutatása után, már nyugodtan mondhatjuk, hogy szexuálisan a nõ semmi esetre sem alacsonyabb rendû, mint a férfi; hogy a nõ anatómiai felépítése és fiziológiai képességei révén ugyankora, ha nem nagyobb szexuális örömre képes, mint a férfi; és hogy joguk van az öröm megtapasztalására. Kinsey és Masters és Johnson kutatásai alapján egyszer s mindenkorra el kellene oszlania annak a hiedelemnek, hogy a nõk kisebb kielégülést nyernek a szexualitásban. A mai nõknek meg kell szabadulni bûntudatuktól és gátlásaiktól, sokkal nyíltabban ki kell tudni fejezniük érzéseiket és vágyaikat. Mégis küszködnek. Miért van az, hogy ma, amikor szexuális forradalomról beszélünk, sok nõ csupán elviseli a szexualitást; aki csak elvisel, ad, de nem kap?

Persze lehet, hogy néhány régi hiedelem csak azért oszlik el, hogy újak lépjenek helyükbe. A nõi szexualitásról alkotott hagyományos és puritán elképzeléseknek legalábbis egy részét már elvetették, de sok nõ számára, még a saját szexuális életükkel elégedettek számára is, a feltételezett jelenlegi szexuális forradalom új problémákat és konfliktusokat hozott, hogy hogyan beszéljenek saját szexualitásukról és a másoktól elvárt szexuális magatartásról. Ennyi év társadalmi hatása után még nem biztos, hogy elegendõ, ha cikkekben elolvassák, hogy mások mit csinálnak, s ha szexmozikban és szexmagazinokban látják, hogy hogyan csinálják. A szexualitásról alkotott szemlélet közelmúltban bekövetkezett változását jelzik azok a célok, amelyeket sok nõ maga elé tûz: például "15, 19 vagy 21 éves koromra el akarom veszíteni a szüzességemet", vagy "szexet mindig és minden formában!" A mai a tömegkommunikációs eszközök által alkotott eszmény szerint szupernõ, szuperszexuális, gátlások nélküli és igazán belevaló. Mindenütt ott látható a plakátokon zilált hajjal, fedetlen mellbimbókkal, kihívóan. És ez az, amit megint csak nehéz elviselni. A mai újfajta szexualitás ugyanolyan kevés választási lehetõséget nyújt a nõk számára, mint a tegnapi viktoriánus minták. Ha a nõk azt hiszik, hogy képtelenek, nem akarnak vagy nem tudnak olyan "szexisek" lenni, mint amilyennek elvárják õket, akkor az megint bûntudatot és lelki szenvedést jelent számukra. Megengedi-e a szexuális forradalom, hogy a nõk szabadon döntsenek szexuális életük kérdéseiben, vagy csak a szabadosabb szexualitásra ösztönöz, és a nõi nem újfajta kihasználását diktálja?

A házasság elõtti nemi élethez fûzõdõ vélemények, nézetek sokat változtak az utóbbi idõben. Az a szemlélet, hogy a férfi azt csinálhatott, amit akart, de a nõnek szûzen kellett mennie a házasságba, már a múlté. Már nincs kétféle elvárás, vagy mégis van? Lehet hogy a nõk elméletben már megszerezték a szabadságukat a szexualitásban, de a gyakorlatban, a mindennapi életben nem érzik azt a szabadságot, hogy szexuális magatartásukról maguk döntsenek. Azt állítják, hogy amíg anyáiknak azt tanították, hogy "nemet" kell mondani, nekik azt tanítják, hogy "igent" kell mondjanak, és ha õk ettõl húzódoznak, akkor valami nincs rendben náluk. Úgy érzik, hogy ha meg akarnak tartani egy közeli kapcsolatot, rá vannak kényszerítve a szexuális életre ("…ha igazán szeretnél, megtennéd…"), aztán csak arra jönnek rá, hogy nem érte meg. Azt tapasztalják, hogy az alkalmi és spontán szexuális kapcsolatban is kihasználhatják õket, és a fejükhöz vághatják a férfiak, hogy nem tudnak élvezni és nem normálisak. Ha egy társadalom nem vagy csak alig ad döntési lehetõséget a nõknek saját szexuális életüket illetõen, akkor az nemigen nevezhetõ forradalmasodott társadalomnak. Az effajta szex olyan öreg, mint maga a civilizáció.

A lényeg az: ha az egyedül állók klubjai valóban a kalandvágyó férfiak és nõk találkozóhelyei és gyakorlóterepei, és ha sok nõ most ugyanannyi örömet talál ebben a játékban, mint általában a férfiak, akkor talán eljutottunk egy mérföldkõig a szexualitásban. De semmiféle mérföldkõig nem jutott el a nõtársadalom, ha számára a mai szexuális szokásrend ugyanolyan kevés szabad választást enged, mint eddig. Az igazi szexuális szabadság azt jelenti, hogy a nõnek bizonyos kapcsolatokban joga van "nemet" mondani, anélkül hogy bûntudatot vagy szorongást érezne. Például a fiataloknak ne kelljen gyötrõdniük saját feltételezett abnormalitásuk miatt, ha még szüzek egy bizonyos tetszés szerinti életkor után. Hogy milyen fokú nyomás szûkíti a serdülés kezdete és a nemi élet közti idõtartamot, az látszik az egyre gyakoribb serdülõkori nemi betegségekbõl és az évenként milliós szám fölötti tinédzserkori terhességbõl. Az iskolai szexuális nevelésnek talán az az egyik hibája, hogy míg túl sokat beszélnek a szaporodás fiziológiájáról, közel sem eleget foglalkoznak a másik ember megbecsülésével és azzal, hogy önként nem belemenni szexuális kapcsolatokban éppen olyan egészséges és helyénvaló, mint önként vállalni.

A nõk önbizalomhiányának és szorongásainak egy másik forrása az, hogy túl nagy hangsúly került az orgazmus gyakoriságára és intenzitására. Az várják el a nõktõl, hogy többszörös és csodálatos orgazmusaik legyenek. A könyvpiacon szétkapkodott könyvek költõi nyelven írják le hõsnõik égbe menõ orgazmusait, és a filmek is többet kínálnak, mint az élet. Az élet azonban egy kicsit más. Csak azért, mert a nõnek azt mondták, hogy ugyanolyan könnyen eljuthat az orgazmus állapotába, mint a férfiak, még nem jelenti azt, hogy el is jut, legalábbis úgy, ahogy hite szerint elvárják tõle - azaz kizárólag hüvelyi érintkezés útján. Sok nõ azt hiszi, hogy szinte a földnek kell megindulnia minden egyes közösüléskor, ezért azt gondolja, hogy "frigid" vagy hogy képtelen a reakcióra, egyrészt mert a föld nem indul meg alatta orgazmuskor, vagy mert egyáltalán nem éri el az orgazmust. Sok nõ hatalmas lelki terhet rak saját maga és szexuális partnere nyakába, amikor azt várja, hogy az "orgazmus" minden alkalommal tervszerûen, ugyanolyan intenzitással, ugyanolyan szituációból és a férfipartner orgazmusával egyidejûleg következik be.

A férfi orgazmusa, amely az ondósejteket tartalmazó ondót produkálja, az emberi szaporodáshoz szükséges. Az emberi faj akkor is fennmaradna, ha soha egyetlen nõnek sem lenne orgazmusa. Az orgazmus mechanizmusa ugyanaz a férfiaknál és a nõknél is, vagyis egy olyan reflex, ami érzéki ingerlésre bekövetkezõ motoros izomösszehúzódásokból áll. A nõnél ennek a központi helye a csikló makkja és szára, vagyis egy olyan szerv, amely a fogamzásban, a terhességben és a szülésben részt vevõ szervektõl független. A nõknél az orgazmus csupán örömszerzõ funkciót tölt be. Olyan élettani jelenség, amely elõsegíti a szexuális tevékenységet. Semmi rejtélyes dolog nincs az orgazmus körül, az orgazmus reflexfolyamat, fizikai megnyilvánulása jó érzés kíséretében. Hát miért is hiányzik oly gyakran oly sok nõ szexuális életébõl? És miért van az a sok nyugtalanság miatta?

Forrás: Ethel Sloane - A NÕ biológiája